|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 50 találat | lapozás: 1-30 | 31-50 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hollósy Simon 2003. október 27.A kórusmozgalommal is próbálják megtartani a magyarságot Máramarosban. A művészi megmérettetés mellett a magyar kisebbség létének bizonyítása volt a célja az okt. 25-én megrendezett harmadik máramamarosszigeti kórustalálkozónak, melyet a Hollósy Simon Művelődési Egylet (HSME) szervezett. "Idei célkitűzésünk az volt, hogy a környék minden templomában kórus vagy legalább énekcsoport jöjjön létre" - nyilatkozta Zahoránszky Ibolya szervező, a civil szervezet elnöke. A terv sikerrel járt: Kisköveslázon, Felsővisón és Rónaszéken is megindult a kórusmozgalom. Így a kórustalálkozón részt vett a felsővisói, aknasugatagi, kistécsői, köveslázi, borsai és rónaszéki énekcsoport, ez utóbbi helység két kórussal is. "Nyelvében él, dalában érez a magyar nemzet, amely a történelem során legtöbbször az egyháznak köszönhette megmaradását" - mondta Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnöke. Szintén a templom szerepének fontosságát hangsúlyozta Zahoránszky Mihály alpolgármester. A történelmi Máramaros területén, Hosszúmező kivételével, nincs olyan helység, ahol a magyarság száma elérné a 20 százalékot. Több faluban működik fakultatív magyar oktatás, és a szigeti magyarok legfőbb álma is valóra vált: tavalytól Máramarosszigetnek önálló magyar gimnáziuma van, a Lővey Klára Gimnázium. Évente több rendezvénnyel is próbálja összefogni a máramarosi diaszpóra magyarságát a HSME: minden nyáron kórustábort szerveznek, majd egy Ki mit tud? vetélkedőt. /Bálint B. Eszter: Elsődleges cél: a létezés bizonyítása. = Krónika (Kolozsvár), okt. 27./2004. február 4.A történelmi Máramarosban a Hollósy Simon Művelődési Egyletnek meghatározó szerepe volt a vidék magyar művelődési életében. A Hollósy Simon Művelődési Egylet az elmúlt napokban baráti találkozóra hívta Máramarosszigetre, a Magyar Házba a többi civilszervezet vezetőit. Zahoránszky Ibolya a HSME elnöke beszámolójából kiderült, a nagy távolság (például Borsabánya és Sziget közt jó 70 km az út), a magas hegyek sem állhatják útját az összetartozás kinyilvánításának. A kórustalálkozók egyik célja éppen az, hogy minden helységben, ahol magyarok élnek, legalább egy kisebb dalkör, éneklő csoport jöjjön létre és működjék. Legutóbb Felsővisó, Borsabánya és Kövesláz kapcsolódott ebbe a mozgalomba. A megbeszélésen Bodnáruk Magdolna, a rónaszéki Apafi Mihály Kulturális Egyesület elnöke tánccsoportjuk sikeréről is beszámolt. Az aknasugatagi Ecker Ferenc az egykori sóbányászok Anna-báljának felélesztéséről beszélt. Horzsa Zsófia, a felsővisói Reményik Sándor Kulturális Egyesület vezetője a Nagy Heródes betlehemes játék felújításának ismertetése mellett külön szólt a magyar oktatás beindításáról. Arról, hogy 44 év után ismét iskolában tanítják a magyar nyelvet a kisvárosban, Kolozsvári Éva tanárnő két csoportban 23 fiatalt oktat a hivatalos tanrend keretében. Az Illyés Közalapítvány, a Határon Túli Magyarok Hivatala támogatásával a felsővisói RSKE számára két éve megvásárolt egy házat, mely az ottani magyarság újraéledésének gerjesztője lett, ahol immár népfőiskola is működik. A megjelentek elpanaszolták, hogy kellő oda nem figyelés miatt, Nagybocskón megszűnt a korábban kínkeservesen beindított magyar oktatás.(Nem gondoskodtak időben a Szigetre helyezett tanító utódjáról.) A felsővisói római katolikus templomban felújítás közben lefestették és latinnal helyettesítették az eredeti magyar feliratot. Egy olyan templomban, amely 90 éve a magyar kormány támogatásával épült, s ahol ma is jelentős számú magyar hívő imádkozik. Az ügyben nemrég Schönberger Jenő megyés püspökhöz fordultak. /Sike Lajos: Önmagára találó szórványmagyarság. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 4./2004. február 14.A magyar településeket látogató Krónika-karaván jan. 12-én Nagyváradra látogatott. – Én azt várom a Krónika laptól, hogy kövesse az erdélyi magyar közélet megújulását – jelentette ki Szilágyi Zsolt RMDSZ-es parlamenti képviselő. Tőkés László református püspök elmondta, a Krónikának sikerült megtalálnia azt az arany középutat, amely révén objektíven tudósíthat. A találkozó végén Szilágyi Zsolt jelképesen átadott egy csokor hóvirágot a Krónika másik meghívottjának, Biró Rozália alpolgármesternek, aki egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott eljönni a váradi találkozóra. A Krónika-karaván Máramarosszigeten találkozott Zahoránszky Mihály alpolgármesterrel, aki úgy fogalmazott, hogy Magyarországról az erdélyi magyar társadalomba is átgyűrűzött a megosztási kísérlet, és félő, hogy emiatt nem lesz Máramarosszigetnek magyar alpolgármestere a helyhatósági választások után. Béres István László területi RMDSZ-elnök a Krónika új előfizetőjeként mutatkozott be, a lapról azt mondta, hogy az erdélyi magyarsághoz közel álló témákkal foglalkozik. Zahoránszky Ibolya, a Hollósy Simon Művelődési Egylet elnöke a szórványmagyarságról szóló írásokat hiányolta. Gyergyószentmiklóson a Krónika látogatásakor Árus Zsolt MPSZ-alelnökkel, Borsos Géza SZNT-alelnökkel, illetve Dézsi Zoltán Gyergyó területi RMDSZ-elnökkel, Hargita megyei alprefektussal is találkozhattak az olvasók. /Egészséges politikai vita. = Krónika (Kolozsvár), febr. 14./2004. március 1.Február 28-án rendezték meg Szatmárnémetiben, a római katolikus székesegyházban a tizennegyedik alkalommal megtartott kórustalálkozót. A rendezvény szervezői: a Kölcsey Kör /Szatmárnémeti/, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Romániai Magyar Dalosszövetség. Fellépett a mezőfényi általános iskola Szivárvány kórusa, a Hám János Római Katolikus Iskolaközpont /Szatmárnémeti/ Harmónia vegyes kara, a szatmárnémeti református Láncos templom kórusa, a székesegyház kórusa, a szatmári Zárda templom Schola Mariana vegyes kara, a tasnádi Maestoso kórus, a máramarosszigeti Hollósy Simon vegyes kar, nagybányai egyházi kórusok, a Szatmári Magyar Baptista Gyülekezet vegyes kara, valamint egy magyarországi vendég énekkar. /Elek György: "És énekelének új éneket". XIV. ökumenikus kórus–seregszemle. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 1./2004. július 12.Máramarosszigeten immár negyedik alkalommal szervezték meg a szórvány-kórustalálkozót. Szilágyi János szigeti katolikus esperes szerint Máramarossziget valóban egy sziget. A maroknyi magyarságot ukrán és román tenger veszi körül. Zahoránszky Ibolya, a Hollósy Simon Művelődési Egylet vezetője kifejtette: a máramarosi magyarságra jellemző az alkalmazkodás a román többségű környezethez, nincsenek magyar iskolák, templomok is alig, és egyre több magyar családban románul folyik a mindennapi csevegés is. A legtöbb énekkarvezető elmondta, többnyire ennek a találkozónak köszönhetően jöttek létre a helyi kis kórusok, és szintén ez az esemény tartja bennük a lelkesedést. Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke elégedetlen volt, teljes mértékben hiányoznak a hagyományosan magyar énekek, kórusművek. A környéken már többnyire fakultatív magyar oktatás folyik. Borsabányán kénytelenek román nyelvű misét is tartani, mert a fiatalok már nem igazán értenek magyarul. Elöregedés jellemzi a várost, a helyi lakosságból mintegy 12–15 ezren külföldön próbálnak érvényesülni. Aknasugatagon is egyre kevesebb a magyar gyermek. Az iskolában van olyan évfolyam is, amelyben egyetlen magyar gyermek sincs, pedig a helyi lakosság mintegy 20 százaléka vallja magát magyarnak. Magyar nyelvet csupán fakultatív órákon oktatnak. Felsővisón a fiatalok már alig beszélnek magyarul, nagy az elvándorlás. A máramarosi régióban máig a legnagyobb előrelépést a máramarosszigeti Leövey Klára magyar gimnázium megalakulása jelentette. /Bálint B. Eszter: Ahol a létezés már nem garancia a jövőre. = Krónika (Kolozsvár), júl. 12./2005. január 6.Deák Árpád képzőművész Simonyi-díjat kapott. Deák Árpád 1955-ben Marosvásárhelyen született. A kolozsvári képzőművészeti főiskolán évfolyamelsőként végzett, vizsgamunkája Szilágyi Domokos köztérre tervezett szobra. Ma is megtekinthető a főiskola területén. A rendszerváltás után járja a világot, s kitartóan kísérletezett grafikusként, szobrászként egyaránt. Deák Árpád szobrot állított Nagykárolyban (Károli Gáspár, Kaffka Margit), Nagyváradon (Szent László-legendák), Szatmáron (Petőfi Sándor), emléktáblát Ágyán (Olosz Lajos), Kibéden (Seprődi János), Máramarosszigeten (Hollósy Simon), Nagyváradon (Lorántffy Zsuzsanna), Simonyifalván (Simonyi Imre, Simonyi óbester). Grafikái, rajzai izgalmas kísérletek. A közeljövőben Aradon, a Jelen Házban plakettekkel és rajzokkal (versillusztrációk) jelentkezik. /Hevesi Mónár József: Szemlélet és magatartás. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 6./2005. május 4.Gyászol a Hollósy Simon Művelődési Egylet. Gyászol Máramarossziget és környékének magyarsága. Meghalt Zahoránszky Ibolya tanárnő /sz. Máramarossziget, 1936. márc. 5./ az egyesület elnöke, az EMKE Országos Elnökségének tagja, aki évtizedeken keresztül a máramarosszigeti medence szórványmagyar közösségének élő lelkiismerete volt. Oda is tudott magyar szót vinni, ahol már sem templom, sem iskola nem volt. Zahoránszky Ibolya szerkesztette Máramarosi Hírnök című időszakos művelődési újságot. A Hollósy Simon Művelődési Egylet máramarosszigeti székháza az elsők egyike volt a magyarház láncolatnak, melyet az elmúlt másfél évtizedben Erdélyben a szórványmagyar közösségek kiépítettek maguknak. Itt kapott helyet a könyvtár, itt működött a népfőiskola, az egyleti kórus, s a székházból szervezték az aknasugatagi kórustáborokat is. Nem hiába lett a Hollósy-dalkör a Romániai Magyar Dalosszövetség arany fokozattal kitüntetett kórusa. /Dáné Tibor Kálmán, EMKE ügyvezető elnök: Zahoránszky Ibolya 1936 – 2005. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 4./2005. május 25.A máramarosszigeti Hollósy Simon Művelődési Egylet énekkara Nyíregyházán vendégszerepelt. A rendezvényt a Magyar Páneurópa Unió nyugati szervezetének tagjai kezdeményezték. A nyíregyházi Keresztyénekért Alapítvány hívta meg őket, Nyíregyháza helyi önkormányzata nyújtott támogatást. A házigazdák tokaji kirándulást is szerveztek a vendégeknek. A dalárdát meghívták egy újabb kórustalálkozóra. /Farkas E. Zoltán: Nyíregyházára látogatott a Hollósy Simon Művelődési Egylet. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 25./2005. június 21.Fennállásának tizenötödik évfordulóját ünnepelte a máramarosszigeti Hollósy Simon Vegyes Kar, a helyi református templomban. A jubileumi ünnepségen a nagybányai Lendvay Márton Színjátszókör tagjai József Attila születésének századik évfordulójára emlékeztek összeállításukkal. Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke a máramarosszigeti kórus tizenöt éves múltját méltatta, amely néhai Zahoránszky Ibolya fáradhatatlan munkájának köszönhető. Felléptek Erdély-szerte, Kárpátalján és Magyarország több városában. /Berszán Blanka: Kórusünnep Máramarosszigeten. = Krónika (Kolozsvár), jún. 21./2006. február 10.Béres István területi RMDSZ-elnök, Máramarossziget alpolgármestere elmondta, hogy a város nem csak elnevezésében, hanem a valóságban is szigetet képez, s ez minden területre kihat, a kulturális életre is. Máramarosszigeten a legnagyobb gondot az idei költségvetés-csökkenés okozza. Nagy a lakáshiány. Nagyon régi a vízhálózat, így jelentős a vízveszteség. Ezért, szombat kivételével, minden éjszaka éjféltől hajnali ötig felfüggesztik a vízszolgáltatást Szigeten. A város kulturális téren is rosszul áll. Színjátszó körük nincs. A magyar gimnáziumban vannak különféle csoportok /énekkar, szavalócsoport stb./, ők szoktak különböző esteket összehozni. A Lemák Rudolf vezette hosszúmezői ifjúsági szervezet eléggé aktívnak mondható, de ők sem tudják teljesen kitölteni az űrt. A civil szervezetek megpróbálnak lelket lehelni a közösségbe, mint például a Hollósy Simon Művelődési Egylet. Megemlíthető az évente megjelenő Máramarosi havasok c. antológia. A Szigeti Turmix c. lap most nem jelenik meg, átszervezés alatt áll. Várady László szerkesztette egymaga, de egyedül nem lehet újságot csinálni. Még mindig óriási magyarellenes nyomás nehezedik ránk, vallotta Béres István. Még azt a kis pénzt is (400 millió lejt), amit a tanács a 2006-os költségvetésből a Leöwey Klára Gimnázium tetőszerkezetének a felújítására megszavazott, megkérdőjelezték. A Polgármesteri Hivatalon belül Béres Istvánnak egyedül kell felvennie a versenyt a többséggel. Köztudott, hogy Máramarosszigetet a múlt század elején többségében magyarok lakták, 30% volt a zsidó közösség, s csak 1-2% a románság aránya. A földek nagy része a magyarok és a zsidók kezében volt. Ezeket a földeket már kiadták. Elsősorban a református és a katolikus egyház egykori földjeit és vagyonát osztották ki, s most már nem akarják bolygatni a dolgot. Minden apróságba belekötöttek, olyasmibe például, hogy hiányzott egy helyrajz. Jelenleg a városban a magyarok aránya 17,8%-os. A kommunizmus utolsó éveiben külterületeket csatoltak a városhoz, románlakta településeket, olyan 4-5 ezer lakossal. Különben elérték volna a 20%-ot. Így történhetett meg, hogy Máramarosszigeten tavaly a Közlekedési Minisztérium megrendelte a kétnyelvű táblákat a vasútállomásokra, ebből nagy cirkusz kerekedett. Végül leszerelték a táblát, mert zavarta őket, hogy ki van írva: „Máramarossziget”. Ehhez nem lett volna joga az önkormányzatnak, de ez a szigeti valóság. /Tamási Attila: Máramarosszigeti valóság. Beszélgetés Béres István területi RMDSz-elnökkel, alpolgármesterrel. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), febr. 10./2006. június 9.Kolozsváron a jeles színi rendező, műfordító születésének évfordulója közeledtével (1925. június 4.) már évente megrendezik a Harag György napokat. Nagybánya kiesik ebből az emlékezésből, pedig Harag György rendkívüli pálya innen indult. 1953 augusztusában ugyanis az akkor még Kolozsváron működő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet 18 végzős diákja, s a velük végzett rendező, Farkas István Nagybányára érkezett, azzal a szándékkal, hogy továbbra is együtt maradnak, új színházat alapítanak. Élükön a fiatal intézeti tanársegéd, Harag György állt, aki egy évvel korábban nyert rendezői szakképesítést. Ma már nehezen tisztázható, hogy mi állt ennek a hátterében, a hiteles tanúk „elmentek”. Az akkori városvezetőség nagyrészt haláltáborokból, börtönökből, munkaszolgálatból hazatértekből állt. A kommunista világ hatalomra jutását célzó akcióik – államosítás, választási csalások, ártatlan emberek megkínzása, elpusztítása – mellett jó szándékú cselekedeteik is voltak. Megpróbálták újraéleszteni, feltámasztani az egykori festőtelep hírnevét, s abban is reménykedtek, hogy a Harag Györgyék nagybányai kirajzása a Hollósy Simonéhoz hasonló hírnevet hoz. Ezért épült fel a Virághegy alatti nyári színház is. A fiatal színészek kirajzása, a „hőskorszak” kálvária is volt – ahogyan Kovács Ferenc a „Színjádzó századok”-ban leírta. Hogy a kényelmetlen szálláskörülményeket, étkezési gondokat, nélkülözést ki lehessen bírni, olyan meghatározó személyiségre, vezetőre volt szükség, mint Harag György. /Klacsmányi Sándor: A HARAG GYÖRGY emléknapok margójára. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jún. 9./2007. július 16.Nagyváradon tartotta vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ), a rendezvényen a régió kiemelkedő személyiségeiről hangzottak el előadások. A szövetség elnöke a Budapesten élő Medvigy Endre, aki főként a kommunizmus idején mellőzött írók – Sinka István, Nyirő József, Wass Albert – munkásságát kutatja. Az irodalomtörténész nemcsak a munkája révén kötődik a Partiumhoz: szülei Nagyváradon születtek. Medvigy Endre a vele készült interjúban kifejtette, a szövetség elnevezése egy ernyőszervezetet takar, amely közel negyven tagszervezetet számlál a Kárpát-medence minden régiójában. Egyetemes magyarságban gondolkodó, határokat, politikai megosztottságot figyelmen kívül hagyó szervezetről van szó, amely a Kárpát-medence egy-egy szeletének értékeit igyekszik felmutatni a vándorgyűléseken. Korábban többek között Kassán, Gyulán, Gyergyószentmiklóson tartottak rendezvényeket. Sok előadás hangzott el a mostani vándorgyűlés három napja alatt, Partium neves személyiségeiről olyan szaktekintélyek értekeztek, mint Jankovics Marcell vagy Andor Csaba. Dsida-évforduló van, ezért hívták meg Lisztóczky László irodalomtörténészt, az egri Dsida Jenő Baráti Kör elnökét. Madách Imre felesége, Fráter Erzsébet Nagyvádon hunyt el, Andor Csaba tartott előadást róla. Hlatky Endre főispánnak rendkívül fontos szerepe volt nemcsak a nagyváradi, de az egyetemes magyarság életében is. A magyar rádió igazgatójaként József Attilát szerepeltette, és 1944-ben ő olvastatta be Horthy Miklós fegyverszüneti proklamációját. Hlatky nevéhez főződik továbbá az Ady-emlékmúzeum létrehozása is, hiszen ő vásárolta fel 1940 után a múzeum törzsanyagának számító gyűjteményeket. Medvigy Endre Sinka Istvánról tartott előadást, akinek a munkásságával régóta foglalkozik. Sinka István költészete sokkal nagyobb értéket képvisel a magyar irodalomban, mint amennyire ma elismerik, hangsúlyozta. /Gergely Gizella: Repülőgépről a Partium. = Krónika (Kolozsvár), júl. 16./ Július 15-én ért véget Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének XVI. Vándorgyűlése. Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész Hollósy Simon festőművész és a nagybányai művésztelep címen beszélt Hollósy életéről, művészi hitvallásáról, Urbán László irodalomtörténész Nagyvárad egykori szerelmes trubadúrjáról, Nadányi Zoltánról. Bertha Zoltán irodalomtörténész Németh László partiumi gyökerei és nagyváradi beszéde című előadásában felidézte azokat gondolatokat, melyeket az író figyelmeztetésként szánt a magyar nemzetnek. Németh László nagyváradi beszédében fogalmazta meg: „Magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni”. A Bihar megyei poéták közül Gellért Sándor költészetébe kalauzolta a jelenlévőket Gellért Gyula református esperes, a költő fia. Lipcsey Ildikó történész Páskándi Géza munkásságáról tartott előadást. Az előadásokat Bálint István János szerkesztő zárta Boldog Várad címmel. /Szőke Mária: Kis ízelítő szellemi kincseinkből. = Reggeli Újság (Nagyvárad), 2006. júl. 16./2012. február 16.Máramarossziget: ortodox kézen a magyar palotaMarad az ortodox egyházé a máramarosszigeti kultúrpalota. A Máramaros és Szatmár Megyei Ortodox Püspökség 2006-ban visszaigényelte, arra alapozva, hogy 1938–1940 között a román királysági rendelet által neki adományozta. 2009 májusában a visszaszolgáltatásokkal foglalkozó bizottság odaítélte az épületet az ortodox egyháznak. Ezek után pár helyi közéleti személyiség megtámadta ezt a határozatot, azonban a pert az elmúlt napokban elveszítették. A legfelsőbb bíróság ítélete jogerős. A felperesek az Emberjogi Bíróság elé vinnék az ügyet. A város nem harcolt „Nagyobb összefogásra lett volna szükség a szigeti lakosság részéről, hogy érződjön a tömegeknek az ereje, hiszen csak mi négyen nem tudtuk megakadályozni ezt az igazságtalanságot. Mi négyen voltunk az ortodox egyház hatalmas nyomásával szemben, és ez a hatalmas erőkülönbség úgy tűnik, hatott a bíróságra” – vélekedett Béres István RMDSZ-es parlementi képviselő, aki az egyik felperes volt a perben. A politikus elmondta, Románia legfőbb ügyésze még kérheti a per újrafelvételét, azonban erre nem sok esélyt lát. „A máramarosszigeti helyi önkormányzat nem tett semmit annak érdekében, hogy megakadályozza, vagy semmissé tegye ezt a határozatot, holott erkölcsi kötelessége lett volna megvédeni saját vagyonát. Igaz ugyan, hogy nem tőlük függött ez a bizonyos visszaszolgáltatás, de nekik kellett volna per útján megakadályozni, hogy egy ilyen fontos kulturális központ ne kerüljön más kezébe” – fogalmazott a képviselő. A visszaszolgáltatást megelőzően a polgármesteri hivatalnak egyébként tervében volt felújítani az épületet, el is készült egy előhatástanulmány. A pályázatot azonban elveszítették, mert időközben tulajdonost váltott az épület – tudtuk meg Béres Istvántól. „A polgármesteri hivatal már bérleti díjat is fizet az ortodox egyháznak, sőt a felekezet nevére is íratták az ingatlant, holott az épület per alatt volt, így a bérleti díj fizetését és a telekkönyvbe való beíratást is fel kellett volna függeszteni egy jogerős bírósági döntésig. A bérleti díj fizetése tehát nem jogos” – magyarázta a képviselő. Lapunk értesülései szerint a város 6000 lejt fizet havonta az ortodox egyháznak az épületért. Mélyebbre kellene ásni Az ügyben megkerestük Markó Attila államtitkárt, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának szakértőjét. Ő ugyan nem ismeri a máramarosszigeti kultúrpalota helyzetét, azonban elmondta, amennyiben az ortodox egyháztól az államosítás útján vették el az épületet, úgy azt az állam köteles neki visszaadni. „Ha az ortodox egyház dokumentumokat mutatott fel, miszerint tőle elkobozta a román állam az épületet, az állam visszaadja neki. Így érthető, hogy miért döntött így a bíróság. Hiába kerestek jogorvoslatot a restitúciós bizottság határozata ellen. Vita tárgyát képezheti azonban az a tény, hogy milyen módon jutott 1938-ban az egyház kezébe az ingatlan, így egy másik per útján azt kellene megvizsgálni, hogy ez a vagyonszerzés mennyire volt jogos. Mert például ha adománylevél útján került az ortodoxokhoz az épület, ha be lehet bizonyítani, hogy valamilyen megszorítások súlya alatt vagy erőszak, kényszer által vették el a várostól, akkor azt az adományt meg lehet szüntetni, erre pedig joggyakorlat is van Romániában. Tehát ezen az úton még el lehet indulni” – fejtette ki Markó Attila, aki mivelhogy nem ismeri az eset részleteit, nem tud esélyeket latolgatni. Szerinte várhatóan az Emberjogi Bíróság sem fogja felülbírálni a most hozott romániai ítéletet. Szecessziós palota közadakozásból A kultúrpalotát 1912–1913 között közadakozásból építették. Az épület báró Perényi Zsigmond nevéhez köthető, aki Máramaros vármegye főispánjaként a megyében működő kulturális egyesületeket egy helyen akarta összpontosítani. A kultúrpalotát végül Sándy Gyula budapesti építész tervei alapján építették szecessziós stílusban. Ebben kapott helyet a városi könyvtár, a Széchenyi úri kaszinó, egy díszterem, valamint a Máramaros Közművelődési Egylet székháza. Ide került Hollósy Simon Huszti vár című képe is. „Gyönyörű volt a belseje, 350 ezer arany koronába került az épület, és külön 105 ezer koronába a berendezése, amely pazar volt annak idején, az összes falat selyem- és bársony-tapéta borította. Említésre méltó, hogy a közadakozásból emelt palota előcsarnokának falán megörökítették a legalább 200 koronát adományozók nevét” – részletezte lapunknak Zolopcsuk Pál Róbert helytörténész. A II. világháború vége felé hadikórházzá alakították, majd 1920-tól a román állam az Astra román egyesületnek adta használatba. „Az egyesület az Astra-palotában 1938-ig működött, amikor is egy úgynevezett ideiglenes bizottság, a Máramarosszigetre költözött ortodox vallású vasutasok, tisztviselők, tiszti kar, rendőrség saját maguknak ajándékozták a palotát, és így mint ortodox püspöki palota működött 1940-ig, amikor is szeptember 5-e után, miután Máramarosszigetet Magyarországhoz csatolták, a palota a magyar kincstár tulajdonába lett bekebeleztetve. 1945 után pedig a román állam tulajdonát képezte az épület” – mesélte a helytörténész. Jelenleg itt működik a városi könyvtár, művészeti iskola, tánciskola és egy egyetemi részleg is. Zahoránszki Brigitta Krónika (Kolozsvár) 2013. december 10.A könyv ajtó a világraSajtótájékoztatón indította útnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség "Minden magyar számít" mottó alatt könyvadományozási körútját. Az RMDSZ Főtitkársága A könyv ajtó a világra kezdeményezése idén december 9–12-én zajlik, amely során magyar nyelvű könyveket juttatnak el a szórványban működő 9 magyar ház könyvtárainak – hangzott el december 9-én a kisbácsi magyar ifjúsági házban, a karaván első állomásán. Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese elmondta: a Communitas Alapítvány által támogatott könyvek és folyóiratok, valamint az RMDSZ Főtitkárságának különböző rendezvényei során adományokból összegyűlt mintegy 4000 könyvet – amelyből kétezer a Communitas Alapítvány által támogatott kiadvány és ugyanennyi az RMDSZ Főtitkársága különböző rendezvényein összegyűlt könyv – valamint 5000 folyóiratot tartalmazó állományt nyolc észak- erdélyi magyar ház, illetve egy moldvai csángó- magyar ház között osztják fel. ,,A ma induló karaván célja, hogy a szórványban működő magyar házak könyvtárait könyvekkel támogassuk, új könyvtárak létrejöttéhez járuljunk hozzá, ugyanakkor felmérjük azokat a kulturális igényeket és hiányosságokat is, amelyeket egy-egy településen észlelünk" – fejtette ki a főtitkárhelyettes, majd emlékeztetett, hogy a tavalyelőtt útnak indított program folyamán az RMDSZ Főtitkársága 2011-ben összesen 16 szórványkollégiumot támogatott, egyenként 2100 példányszámú adománnyal. ,,Ennek a körútnak pozitív tapasztalatai voltak, hiszen időt tudtunk szánni arra, hogy bepillantsunk a szórványkollégiumok tevékenységeibe, feljegyezzük az általuk elmondott problémákat, továbbá, hogy figyeljünk a javaslataikra, ötleteikre és kéréseikre, amelyek mentén a jövőben a szórványmagyarság felkarolására koncentráló törekvéseinket kialakíthatjuk"– számolt be Bodor László főtitkárhelyettes. Száfta Szende, A könyv ajtó a világra program koordinátora ismertette a karaván ütemezését, valamint felsorolta a könyvadományban részesülő magyar házak névsorát: ,,A mai nap folyamán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület zilahi magyar házát, a zsibói magyar házat és a szilágycsehi magyar házat keressük fel, december 10-én a nagybányai Teleki Magyar Ház, a máramarosi Hollósy Simon Művelődési Egylet és a besztercei magyar ház szerepel az állomások között, ezt követően szerdán, december 11-én a pusztinai közösségi magyar házba, csütörtökön, december 12-én pedig a dési magyar házba viszünk könyvcsomagokat – ez összesen 1500 megtett kilométert jelent." A körút első kedvezményezettje a kisbácsi magyar ifjúsági ház. Az RMDSZ kisbácsi szervezetének elnöke, Kisbács alpolgármestere, id. Deák Ferenc megköszönte az adományt, és hangsúlyozta: Kisbácsban nemcsak hagyománya van a könyvgyűjtésnek, hanem nagy igény is mutatkozik a könyvek kölcsönzésére, erre pedig jó helyet és keretet nyújt a magyar ifjúsági ház eddigi ezer példányszámú könyvtára, amely a mostani segítséggel hiánypótló könyvekkel és folyóiratokkal bővül. "A program a jövő évben is folytatódni fog, ekkor a dél-erdélyi magyar településeket fogjuk könyvadományokkal támogatni" – összegzett Bodor László. Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 17.Józsa Nemes Irén-emlékkiállítás Szovátán1918 őszén, a spanyolnáthajárvány idején menekíti Bedébe családját Nemes Mihály marosvásárhelyi geológus. Itt, a világtól elzárt kis nyárádmenti faluban születik meg a család második gyermeke, Irénke. Habár Józsa Nemes Irén festőművész /Bede,1918. október 11. – Marosvásárhely, 2003. október 30./ Marosvásárhelyen élt és alkotott, következetesen bedeinek vallotta magát. A szülőhely meghatározó erejűvé vált egész életére, munkásságára, és tette őt a "Nyárádmente nagy festőjévé". Nemes Irén Szovátával való kapcsolata 1938-ban kezdődött. Dr. Bernády György, Marosvásárhely egykori polgármestere, a szovátai református templom építésének kezdeményezője kéri fel Nemes Irénkét, leányának iskolatársát, a marosvásárhelyi festőiskola egyik legtehetségesebb tanítványát és Bartha Péterné tiszteletes asszonyt (Józsa Gerő magyartanár édesanyját) a templom kazettás mennyezetének megfestésére. Ezzel a munkával vált a család szovátaivá. Bartha Péterné házát Szovátán építi fel, Józsa Gerő, Marosvásárhely legendás hírű magyartanára több nyarat is tölt családjával Erdély legnevesebb fürdőhelyén. A kiállítás képeit a százhalombattai Takács Péter gazdag erdélyi gyűjteményéből válogatta össze. A jeles műgyűjtő is hazajárónak számít Szovátán. Az 1989-es fordulat után az elsők között kereste fel egy segélyszállítmány kísérőjeként városunkat. A látogatásból egy testvérvárosi kapcsolattá szélesedő barátság született Bodó Lajos helybéli tanárral. Szovátán keresztül szerette meg Takács Péter a számára mindaddig ismeretlen Erdélyt, és vált az erdélyi festmények szenvedélyes gyűjtőjévé. A június 13-án megnyitott kiállítás a Medve-tó 140. születésnapjára szervezett ünnepségsorozat egyik legkiemelkedőbb eseménye volt. Péter Ferenc, Szováta város polgármestere megnyitóbeszédében kiemelte az alkotó és a műgyűjtő szovátai kötődéseit. Nemes Irén egyik első jelentős alkotása a helyi református templom kazettás mennyezete. Siklódi Zsolt szovátai festőművész a marosvásárhelyi festőiskola jelentőségét emelte ki és jelölte meg helyét az erdélyi festőiskolák történetében. A nagybányai festőiskola meghatározó szerepű volt Magyarország és Erdély művészettörténetében. Amennyire ismert a Hollósy Simon kezdeményezte nagybányai festőiskola, éppannyira hiányos, feldolgozatlan a művészettörténeti írásokban kevésbé tárgyalt, Bordi András és Ciupe Aurel vezette marosvásárhelyi festőiskola története. A világháború után Kolozsvárra összpontosították az erdélyi magyar művészeti oktatást. (Szép feladata lenne a művészettörténetnek a nagybányai festőiskola hagyományainak anyaországi folytatói mellett a marosvásárhelyi festőiskola történetének, jelentőségének kutatása is.) Weisz Attila kolozsvári művészettörténész, egyetemi adjunktus, a művésznő unokája Józsa Nemes Irén életpályáját vázolta a résztvevőknek. – Nemes Irénke nyolc évig járt a vásárhelyi festőiskolába. Nagybányával ellentétben, itt iskolai katalógus és jegyek is voltak. Nemes Irén kiforrott, érett festőre utaló munkái már a harmincas években megjelentek. A negyvenes évek akvarell- és olajfestmény-sorozatai már túlmutatnak a festőiskolában tanultakon. A negyvenes évek végén az állami támogatások rákényszerítik a vásárhelyi festőket a szocreál stílusú képek festésére is. Ez alól a háromgyermekes családanya sem lehetett kivétel. A hatvanas évektől már érett alkotások a művei, témáit a szülőfalu, gyermekkori élményei adják. A hetvenes években születnek legértékesebb alkotásai. Az 1990-es évek a reménység évei voltak. Egyre több gyűjtő fedezi fel alkotásait, témáit továbbra is a gyermekkorában megismert hagyományőrző, rendtartó székely falu adja, kiegészítve tájképeivel, természet után festett faluábrázolásokkal. 2003-ban bekövetkezett halálakor a számtalan újságcikken kívül nem jelent meg róla átfogó monográfia. A Mentor könyvkiadó felkérésére írtam meg 2014-ben megjelent, a művésznőt bemutató kötetemet. Akárcsak a marosvásárhelyi festőiskoláé, a művésznő igazi felfedezése még hátravan. A hozzáértők, a szakemberek jól tudják ezt. Ezt igazolja Takács Péter gazdag J. Nemes Irén- gyűjteménye is. A művészettörténész könyveivel, a műgyűjtő képeivel írja a művészettörténetet, jelentette ki Takács Péter műgyűjtő, a kiállítás képanyagának tulajdonosa. Tíz éven át fűzték baráti szálak Józsa Nemes Irénhez. Mikor a művésznő kis nyugdíját elvitték a gyógyszerek, Takács Péter festékeket, ecseteket, vásznat vásárolt neki, és biztatta munkája folytatására. Rendszeresen vásárolta is a Nemes Irén-képeket mind Erdélyben, mind az anyaországban. Jelenleg egy több mint negyven darabból álló, a művésznő teljes életútját átfogó gyűjteménnyel büszkélkedhetik. "Biztos, hogy Irénke most figyel bennünket" – zárta meghatóan szép beszédét a hajdani jó barát. A város mindent megtett a kiállítás méltó körülmények közötti megrendezéséért. Kiss János, a szovátai kulturális élet örökmozgó mindenesének figyelme a legapróbb részletekre is kitért. Az önkormányzat, a városvezetők támogatásával, Siklódi Zsolt kivitelezésében, gyönyörű plakátok, meghívók, művészi kivitelű prospektusok várták a látogatókat. (jandrás) Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 3.Elhunyt Mazalik Alfréd tanár, volt RMDSZ-es parlamenti képviselőFájdalommal és együttérzéssel közöljük mindazoknak akik ismerték a tanár urat, hogy Mazalik Alfréd életének 88. évében hosszú betegség után távozott az élők sorából. Nyugodjon békében! Mazalik Alfréd Felsőbányán született 1927. november 8-án. Életpályája gazdag volt, dolgozott magyar újságíróként, szerkesztőként, pedagógusként, majd négy évig romániai magyar országgyűlési képviselőként is munkálkodott. A középiskolát Nagybányán végezte 1948-ban, majd 1952-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem szakos diplomát. Ezt követően líceumi tanárként tevékenykedett Máramarosszigeten. Az itt megjelenő Viaţa Liberă főszerkesztője (1952-56), a Bányavidéki Fáklya helyettes főszerkesztője (1957-59), a Máramarosszigeti Napló szerkesztője (1990), a Bányavidéki Új Szó munkatársa volt. Cikkeiben Hollósy Simon és Badzey Pál festőművészek máramarosszigeti kapcsolataival foglalkozik. Az RMDSZ máramarosi parlamenti képviselője (1992-1996). Írásaiban megjelenik a városias és a magyarságára büszke Máramarossziget, amely ma már (Padányi Gulyás Béla szavai nyomán) egy „elsüllyedt világ.” Nyugdíjas éveiben is aktív volt. Cikkei rendszeresen jelentek meg a Máramarosi Hírlapban (2008), de megalakulása óta politikai elemzője is volt a Máramarosszigeti Rádió román adásának, majd a 2011-es indulást követően a magyar adás pénteki műsorának is állandó meghívottja volt. Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd (részlet) “Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.” Mazalik Alfréd /Felsőbánya, 1927. nov. 8. – Máramarossziget, 2015. okt. 2. nagybanya.ro/cikk 2016. május 12.Budapesti kiállítás a nagybányai művésztelep megalakulásának évfordulójánA nagybányai művésztelep megalakulásának 120. évfordulója alkalmából Nagybánya 120 év – MissionArt 12 kép címmel szerdától látogatható kiállítás Budapesten, a MissionArt Galériában. A május 28-áig nyitva tartó tárlaton Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Börtsök Samu, Boromisza Tibor, Iványi-Grünwald Béla, Kádár Géza, Dömötör Gizella, Ziffer Sándor, Jándi Dávid, Nagy Oszkár, Pittner Olivér és Mattis Teutsch János egy-egy képe idézi meg a nagybányai művésztelep történetét. Jurecskó László galériavezető, művészettörténész az MTI-nek elmondta: május 5-én volt 120 éve, hogy elkezdődött a modern magyar művészet története, ekkor érkezett Hollósy Simon és csapata Nagybányára. A kiállításon az alapító mester, Hollósy Simon egyik műve mellett Ferenczy Károlytól, a nagybányai plein air művészet legnagyobb alakjától a Vasárnap délután című festmény lesz látható, de ebbe a sorba tartozik Börtsök Samu Nagybánya a Virághegyről című képe is. A neósokat, a vad, élénk színekkel festőket Boromisza Tibor, Ziffer Sándor és Kádár Géza képviseli, míg a világháború alatti kubizmust Dömötör Gizella. A két világháború közötti neoklasszicizmust Jándi Dávid, míg a korszak kubista műveit Pittner Olivér alkotása reprezentálja, a sort pedig Mattis Teutsch János képe zárja – mondta a galériavezető. Hangsúlyozta, hogy a MissionArt Galériának 25 éve az egyik fő feladata a nagybányai művészet feltárása, feldolgozása és eljuttatása a gyűjtőkhöz. „1991-ben fedeztük fel magunknak azokat a művészeket, akik a magyar művészettörténet kánonjában vagy ismeretlenek voltak, vagy ha ismertek is voltak, nem volt mögöttük megfelelő mennyiségű és minőségű ismert alkotás” – idézte fel a művészettörténész, hozzátéve, hogy a művek többsége Erdélyben vagy Magyarországon lappangott. Kiemelte, hogy most láthatja először a közönség Ziffer Sándor 1910–1911 körül készült párizsi olajfestményét és Hollósy Simon Nereszen című tájképét. Hangsúlyozta: korábban a magyar művészettörténetben Nagybányával kapcsolatban elsősorban az alapító nemzedék tagjaival, Hollósy Simonnal, Ferenczyvel, Thorma Jánossal, Réti Istvánnal és Iványi-Grünwalddal foglalkoztak, de nem dolgozták fel a művésztelep modern irányzatait. Jurecskó László emlékeztetett arra, hogy a galéria 1992-ben rendezett először kiállítást a nagybányai művésztelepről, amely a neósok fellépésétől 1944-ig követte végig az alkotókat. Mint mondta, a most nyíló kiállításon olyan művek szerepelnek, amelyek a galérián keresztül kerültek különféle neves gyűjteményekbe. A Falk Art Fórum című rendezvény keretében május 21-én, szombat délután Jurecskó László tárlatvezetést is tart a kiállításon a MissionArt Galériában. Krónika (Kolozsvár) 2017. május 13.Hollósy Simon1857–1918 Meggyőződésem, hogy napjaink művészetkedvelő magyar közönsége általában ismeri Hollósy Simon nevét, tudja azt is, hogy oroszlánrésze volt a modern magyar festészet megszületésében oly meghatározó szerepet játszó „nagybányai festőkolónia” létrehozásában, és feltételezhetően két festményét: a Kukoricahántás, valamint a Rákóczi-induló című alkotásait is legalább albumbeli reprodukciókról ismeri. Ha Hollósy Simon művészetének igazi jelentőségével szeretnénk megismerkedni, elkerülhetetlenül pillantást kell vetnünk arra a korra, amelybe beleszületett, amelyben formálódott művészete, és arra is, hogy milyen lehetőségeket nyújtott az a kor az alkotómunkára. Az a két évszám: 1857 és 1918, amely egy művészi alkotással eltöltött élet kezdetét és végét rögzíti, csupán egy olyan szakaszt jelöl, amelynek művészeti-társadalmi előzményei voltak, majd pedig következményei, utóhatásai is lehettek vagy lettek. Bár irodalmunk már a 18-19. század fordulóján, a 19. század elején is virult, kitűnő képességű költőink újítgatták nyelvünket, írtak a magyarság vágyairól, érzéseiről, gondoljunk csak Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály és Kazinczy Ferenc műveire, a képzőművészetben sajnos más volt a helyzet. Az 1700-as évek elején alkotó Mányoki Ádámot (akit 12 éves korában egy német tábornok fogadott örökbe, és így Hannoverben, Párizsban képeztethette magát) csak II. Rákóczi Ferenc fejedelem foglalkoztatta itthon, ő festette meg a fejedelem kitűnő portréját (1707), a továbbiakban pedig Prágában, Lipcsében és Drezdában volt kénytelen megélhetést találni magának. A török hódoltságot követő évszázadban Habsburg-hű arisztokratáink nagyrészt gyakorlott külföldi művészeket, építészeket, festőket hívtak be és foglalkoztattak (Anton Maulbertschnak a sümegi plébániatemplom, a székesfehérvári karmelita kolostortemplom, Paul Trogernek a pozsonyi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom, a győri Szt. Ignác-templom, Lucas Krackernak a jászói premontrei préposti kolostor számára, valamint az egri Líceumban készített freskói). Közülük néhányan letelepedtek ugyan Magyarországon, de ez semmit sem változtatott a lényegen, mert itthoni művésznevelésre még nem adódott lehetőség. Az 1800-as évek elején sem történt változás, noha az 1820–30-as években olyan kiemelkedő művészek, mint a szobrász Ferenczi István, aki Bécsben és Rómában, vagy az idősebb Markó Károly, aki Bécsben, majd Itáliában és Brocky Károly, aki Bécsben és Londonban tanult és dolgozott, külföldön is elismert, keresett művészek lettek, magyarhonban mégsem tudtak gyökeret ereszteni. Itt csak józan aprómunkával lehetett a nemzeti művészet támogatásának szükségességét megértő közönséget nevelni. Jó példa volt erre az Erdélyből Pestre települt Barabás Miklós esete, aki kitűnő portréfestő volt, és természetes, hogy életműve leginkább arcképekből áll. Reformkori gondolkodása miatt azonban a főúri megrendelők lassan elmaradoztak, a polgári családok megrendelőitől viszont épp elegendő elfoglaltságot kapott Barabás a kényelmes megélhetéshez. Nevet, tekintélyt és tiszteletet szerzett magának. Ebben a több évtizedig tartó polgáriasodó folyamatban a formálódó magyar képzőművészet – jól észlelhető sajátosságokat is magán hordozva – lassan-lassan alkalmassá vált arra, hogy beleszóljon az ország általános kulturális fejlődésébe. Ma már vitathatatlan ténynek tekinthetjük, hogy a magyar nemzeti festészet és szobrászat nagykorúvá, életképessé válásában a fordulópont az 1848-as polgári forradalom és az abból kinövő Habsburg-ellenes szabadságharc, majd az ezt követő kegyetlen megtorlás időszaka volt. Érdekes módon, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése nem jelentett történelmi kudarcot a művészeti fejlődés szempontjából. A győzelem elmaradása nem csökkentette a forradalmi eszmények befolyását irodalmunkra, művészetünkre, festészetünkre. A magyar közvélemény – a lehetetlen politikai állapotok közepette is – igényelte a nemzeti önérzet méltó kifejezését. Ennek az óhajnak tulajdonítható, hogy festészetünkben a népszerű portré helyét a továbbiakban már a történelmi téma foglalta el. Gondoljunk csak Madarász Viktor és Székely Bertalan alkotásaira. A polgári átalakulásért folytatott küzdelemben – az adott körülmények között – fontos szerepet kapott a művészet mint a nemzeti felemelkedés egyik eszköze. A felvilágosodás szellemének megfelelően a 19. század második felében Magyarországon a művészet az erkölcsi-érzelmi-értelmi felemelkedés kifejezőjévé vált. Különös valóság képzőművészetünkben az, hogy a 19. századi magyar piktúra legjelentősebb alkotásai külföldön születtek. Mint azt már említettük, a 19. századi tehetséges magyar fiatalok tanulmányi lehetőségeit csak a határainktól nyugatra lévő képzőművészeti akadémiák nyújthatták. A világosi fegyverletételt követő időkben a bécsi Akadémia látogatottsága fokozatosan háttérbe szorult, fiatal művészeink inkább München, sőt a távolabbi Párizs felé vágyakoztak továbbképzésük céljából. Két jellemző példát idéznék: A tehetős családból származó Madarász Viktor rövid bécsi tartózkodás után indult Párizsi tanulmányútra, és 14 éves ott-tartózkodása alatt festette szinte minden jelentős alkotását. Az 1859-ben készült Hunyadi László siratása című képe az évente megrendezett nagy Párizsi Szalon aranyérmét nyerte el. Szinyei-Merse Pál, aki Münchenben tanult és évekig élt a bajor fővárosban, ott festette a Hinta című, ragyogóan üde kis képet, majd egy évvel az impresszionisták párizsi bemutatkozó kiállítása előtt, 1873-ban Münchenben festette és állította ki a Majális című nagyméretű vásznát. Ez a színek tüzét felfokozó igazi plein-air kép mind Münchenben, mind Pesten teljes értetlenséggel találkozott. Ám amikor 1901-ben, közel 30 év múltán egy müncheni nemzetközi tárlaton ismét kiállításra került, átütő siker koronázta, a Majális kapta a kiállítás nagy aranyérmét. A bajor főváros Művészeti Akadémiája államilag is támogatott intézmény volt, ösztöndíjas lehetőséggel. Ezért volt jelentős a vonz-ereje a közép-európai térségből érkező művésznövendékek számára. Párizsi tanulmányokra ösztöndíjat csak jóval később lehetett kapni. Tény az, hogy az 1808-ban alapított müncheni Akadémia törzskönyvében az I. világháború kitöréséig 335 magyarországi művészhallgató neve szerepel. Párizs vonzása az 1860-as évektől fokozódott a Barbizoni csoport fellépésének, valamint Coubet, Millet, Bastien-Lepage realista piktúrájának hatására. Az impresszionisták 1874-es kiállítása után vált Párizs a modern képzőművészet fővárosává. (Folytatás a soron következő Múzsában) Elhangzott a Bernády Házban, a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület telt házas estjén. Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely) 2017. május 20.Hollósy Simon (1857–1918)II. rész (folytatás május 13-i lapszámunkból) A müncheni Akademie der Bildenden Künste törzskönyvének II. kötetében a 3634. sorszám alatt olvasható a bennünket érdeklő név: Hollósy Simon, beiratkozott 1878. nov. 30-án, 21 éves. Hollósy Simon művészi talentumának kibontakozása tehát a művészeti akadémiák klasszicista konzervativizmusa és a század tudományos-technikai haladásának tanulságait is magába olvasztó modern képzőművészeti törekvések indulásának időszakára esett. Hollósy Simon magyar–örmény családban született Máramarosszigeten 1857-ben. Édesapja a forradalmi események hatására változtatta Korbulyról Hollósyra nevét. A Hollósy családban az 1848-as szabadságeszményeket ápolták továbbra is. A tehetős kereskedőcsalád, felismerve a fiú tehetségét, támogatta művészeti tanulmányait, először az 1871-ben létrehozott pesti Mintarajz tanodában, majd – a fiatal magyar festőgenerációk kitaposott útját követve – a müncheni Festőakadémián (1878). Rendkívüli tehetsége, kiváló rajzkészsége miatt tanárainak kedvence lett. Tanulmányai befejezése után szóba került akadémiai tanári kinevezése is, ám egy Münchenben megrendezett francia kiállításon látottak (különösen Corot, Courbet és Bastien-Lepage művei) megerősítették meggyőződését a bajor Akadémia szellemiségének elavultságáról. München a technikai tökéletességre alapozó, de a fantáziátlan akadémizmus központjaként még mindig a történelmi és zsánerképfestészet európai erődjeként oktatott. Hollósy inkább magániskolát nyitott Münchenben (1886), és rövid idő alatt a Münchenben tartózkodó fiatal magyar művészek irányítója lett. Tanítványai csodálták, szerették, rajongtak érte. Az ő szemével kezdték nézni a környező világot, a művészet problémáit, az embereket. Az Akadémiáról is átjártak hozzá növendékek, idegen nemzetbeliek is. A párizsi mozgalmakkal való kapcsolata kihatott piktúrájára és pedagógiai munkásságának irányára is, de sajnos, egyre kevesebbet festett, egyre inkább a beszéd hevével fejtette ki társadalomra, művészetre vonatkozó eszményeit. A természet végtelen változatosságát, a hangulat és az érzés princípiumainak a művészi alkotásban való elsődlegességét hirdette apostoli hévvel tanítványainak. Lenyűgöző személyiségét a festőtárs Mednyánszky László így jellemezte: „bármily sokan is vannak valahol Hollósyval egy társaságban, ott egyedül csak Ő látszik”. Kétségtelen, a müncheni Hollósy-kör a fiatal magyar művésztanítványok számára az emberré válás iskolája volt. Hollósy Simon neve a magyar művészettörténetben az újkori magyar festészet egyik legnagyobb hatású művészközösségének, a nagybányai művészkolóniának a létrehozásához, alapításához kapcsolódik. Tulajdonképpen müncheni szabadiskolájának növendékeit hozta át 1896-ban egy nyári szezonra nagybányai származású tanítványának, Réti Istvánnak és Thorma Jánosnak a csábítására. A Münchenből Nagybányára utazó művészcsoport még megtekinthette Pesten a millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításon Szinyei-Merse Pál 1873-ban festett Majálisát, s ez az élmény tartósan megmaradt emlékezetükben. Az egy nyárból több évtizedes alkotói közösség lett. A nagybányai művésztelep korszakos jelentőségét tudomásom szerint a nemrég sajnálatosan korán elhunyt Szabó Zoltán muzeológus-festőművész már ismertette. Hollósy kulcsalakja, zászlóvivője lett a Nagybányán kialakuló művészi mozgalomnak, függetlenül attól a ténytől, hogy néhány éves irányító szerep után végleg elszakadt, eltávolodott Nagybányától. Ki volt hát Hollósy Simon, a festőművész? Hollósy Simon festészetét és művészetpedagógiai tevékenységét általában három jellegzetes periódusban lehet bemutatni: A közel 16 évet felölelő müncheni tartózkodás 1884 és 1896 közötti szakasza. Szemléltethető festményei: Nevető leány (1883), Kendős leányfej (1885), Tengerihántás (1885), majd a Merengő (1886), Áldomás (1887), Mulató társaság (1888), Két tűz között (1891), valamint Az ország bajai (1893), Zrínyi kirohanása (1896). Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb alkotása a Tengerihántás. A kép sikere Münchenben óriási, Hollósy tekintélyét a fiatal művészek között ez a mű alapozta meg. Hollósy naturalizmusának művészi jellegét szemléltetően demonstrálja a festmény, itt a természetnek a megfigyelése nem eszköz, hanem végcél, boldog fölolvadás a látványban. A részletek gazdagságát feloldja a tónusok finom átmenete, érzelmessége. A Tengerihántás csupa halkszavúság, kedvteli elmerülés az aprólékos, de mégis egységes felületformálásban. Hollósy a 80-as években festett magyar paraszt életképeiben lehetőleg egyszerű emberi állapotokat igyekezett megfesteni, lehetőleg kerülve az anekdotikus elemeket. Ezek a festői kvalitások fellelhetők, sőt tovább gazdagodnak Az ország bajai című képén is. Két alak ül a mögöttük lévő ablak ellenfényében. Az ellenfényben bizonytalanná, vibrálóvá válik az alakok körvonala. Ám Hollósy belekémlel az árnyék mélységébe, a formát, az anyagot szándékszik érzékeltetni, a parasztmellény pitykéinek csillogását, a huszármente anyagát. Észreveszi a körvonalakon foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát. Tulajdonképpen ezzel a festménnyel zárult a müncheni korszak. München a népies életképek korszaka volt. Alkotásai frissebbek, életteljesebbek a kortárs festők anekdotikus jeleneteinél, a német és francia naturalista (realista) festészettel mutatnak rokonságot. A nagybányai művésztelepi tartózkodás periódusa (1896–1902). Szemléltethető festményei: Huszt vára (1896), Kosztolányi Gyula portréja (1896), Illusztrációk Kiss József verseihez (1899), Üres a pénztárca (1899), Ősz (1900), Rákóczi-induló (1899), Zászlóvivő, vázlat (1898). Hollósy elévülhetetlen érdeme a művésztelep létrehozásában kifejtett lendülete, az öt éven át tartó küzdelme a nagybányai festészet szellemiségének a magyar, a budapesti közízlésben való elfogadtatásáért. A nagybányai művészek érdeklődése ebben az első periódusban megoszlott az ember és a tájkép között, a tájképben is inkább az emberi motívumra, a hangulatra helyezték a hangsúlyt. Hollósyt is foglalkoztatta a plen-air problémája, de az általa irányított telep művészi programjában a magyar társadalom szociális problémáinak felmutatását kívánta előtérbe helyezni. Érdekes, hogy Hollósy a bányai gyönyörű természeti környezetben mozogva a tájkép előtt közönyösen állt, figyelmét csak az ember lelki karaktere kötötte le, ennek megformálását tekintette művészete fő céljának. Először illusztrációkat készített Kiss József költő verseihez. Ezek között valóban van egy igazán megdöbbentő darab, az „előttem semmi, mögöttem semmi” öreg emberének vigasztalan tekintetű alakja. A festőtárs Réti István az 1927-ben Hollósyról szóló írásában összesen 3-4 tájképről tesz említést: az Ősz és egy Szénaboglyák című képről, valamint Németh Lajos 1956-os monográfiája reprodukál egy Nagybányai utcarészlet című fehér-fekete nyomású reprodukciót. Más, Bányán festett tájképéről nincs említés. Talán kényelmetlen lehetett a műteremben meditáló festésmódhoz szokott Hollósynak az ilyenkor bámészkodó közönség előtt dolgozni. Nagybányán festi a Rákóczi-induló című, nagyméretűnek tervezett festmény első vázlatát. Ez a kép volt Hollósy életének legnagyobb vállalkozása, küzdelme és bukása. A mű eszméje lelkéből fakadt, a Rákóczi-induló mindent elsöprő, heroikus erejét szándékozott megfogalmazni. Az előzetesen készített résztanulmányokra alapozó vázlatban a kompozíció lendületét inkább a képi tér lüktetése, a felszálló porból előbukkanó alakok látomásszerű megjelenése helyettesíti. Húsz éven át viaskodott a témával, sikertelenül, befejezett mű soha nem lett belőle. Végül is a nagybányai vázlat volt az, a később festett sok változat közül, amely a legmeggyőzőbben fejezte ki Hollósy ötletét. Ez a vázlat tanúsítja, hogy ekkor már festésmódja is szabadabbá, levegősebbé változott. A teleket továbbra is Münchenben töltötte magániskoláját vezetve, nyaranta pedig lázadó vezérként tért vissza, a végsőkig harcolt, hogy a művésztelepen az általa elképzelt és irányított művészi mozgalmat egyben tartsa. Csakhogy az idők is változtak. Festőtársai a nagybányai festészet sikerei, fokozatos elfogadottságára alapozva immár saját művészi egyéniségük megvalósítását is fontosnak tekintették. Budapesti első két csoportos kiállításuk után a nagybányai festők 1899-ben már a Képzőművészeti Társulat rendes téli tárlatán mutatták be alkotásaikat, a Hollósy-tanítványok pedig külön a Nemzeti Szalonban. A kialakuló nézetkülönbségek az irányításhoz szokott Hollósy és művésztársai között kiéleződtek, és egy személyes jellegű konfliktus alkalmat nyújtott arra, hogy az ekkor 45 éves Hollósy 1902-ben végleg elhagyja nagyszerű művét, a nagybányai művésztelepet. A volt tanítvány, majd festőtárs Réti István írja a Nagybányai művésztelep című könyvében: „A szakadás a tudatok alatt régóta lappangott. Hollósyban az öntudatlan, de természetes féltékenység is munkálkodott... kényelmetlennek érezte helyzetét és egyre világosabb lett előtte is, hogy a nagybányaiak kiállításain, amelyek az egész mozgalomnak a művészi értelmét s igazi eredményét jelentették, a művészi súlypont az ő személyéről lassan eltolódott… szívünkben mélyen sajnáltuk ezt a szakadást. Vele indultunk, az indulás energiáját tőle, az ő körében kaptuk, fiatalságunk kohójának ő volt a fújtatója… Hollósy nélkül, a nagybányai együttes munkálkodás nélkül, ki tudhatja, mily kerülőkkel fejlődhettünk volna a magyar művészet számára azzá, amikké lettünk”. A técsői periódus alkotásai (1904–1918). Szemléltethető festményei: Aratás után (1908), Felhős táj (1910), Bozótos rét (1910), Udvarrészlet (1910), Kislány nagy zöld kalappal, Parasztudvar szekérrel (1912), Szénaboglyák (1912), Falusi utca (1914?), Técsői táj (1916), Tisza-part (1916), Önarckép (1916). Nagybányáról távozva, a továbbra is működtetett müncheni iskolájának növendékeit ezután Fonyódra, majd Vajdahunyadra, 1904-től pedig minden nyáron Técsőre vitte. (Técső a festő szülőhelyéhez, Máramaros-szigethez közeli, a Tisza jobb partján fekvő település, amely ma Ukrajnához tartozik.) Ezt a nyári vándorló iskolarendet Nagybánya után is megőrizte. Megbántottsága nem oldódott fel, Técső egyfajta belső emigráció volt számára, lassan kizárta magát a művészeti közéletből, az öregedő festő már az akkori tanítványai között is egyre társtalanabbá vált. Ami a técsői periódusban a legmeglepőbb, a tájképfestészettől Nagybányán ódzkodó Hollósy számára Técső a tájképeké lett. Tanítványai és helybéli barátai társaságában órákig barangolt a Tisza partján, a mezők és szántók liláskékbe elvesző horizontját, a Nereszen-hegyet, a poros utak mentén sorakozó szegényes parasztházakat választotta festői motívumnak. A természettel való azonosulása e festményekben melankolikus, sejtelmes. „Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni” – vallotta. Képei közül egynéhányat még el-elküldött a pesti kiállításokra, ám a modern művészet nagy zsivajában az ő melankóliájának halk szava elveszett. 1912 után festett képeiben mintha új lendület mutatkozna. 1916-ban festette Önarcképét és legjobb técsői tájképeit. Sajnos, ezekből a művekből a nagyközönség szinte semmit sem ismer. 1917-ben már nem nyitotta meg müncheni szabadiskoláját, és végleg letelepedett Técsőn. Egy évvel később, 1918 májusában, súlyos veseelégtelenségben, 61 éves korában hunyt el. Máramarosszigeten helyezték végső nyugalomra. Técsőn köztéri mellszobor őrzi emlékét. Befejezésül ismét a volt tanítvány és művésztárs Réti Istvánnak Hollósy halála után írt méltató soraiból idézek: „Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete… Pedig mint művész is ama kevesek között áll Pantheonunkban, akiknek művészetünk világviszonylatban is előkelő helyét köszönheti. Nem olyan lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem olyan mélyszándékú és nagy koncepciójú, mint Székely Bertalan, nincs meg benne Szinyei-Merse Pál belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy Károly magas intellektusa és céltudatossága, de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe is elmerülő érzését-melegét tekintve különleges helyet foglal el művészetünkben”. Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora. Képzőművészeti Kiadó, Bp. 1956. Réti István: A nagybányai művésztelep. Vince Kiadó, Bp. 2004. Dr. Szöllősi Tibor: Hollósy Simon Técsőn. Honismeret, 2003/1. szám. Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 17.Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (II.)1941-ben a Magyarországi Gyógyszerész Egylet képviselői erdélyi körútjuk során felkeresik a Szentháromság gyógyszertárat is. Tapasztalataikról beszámolva, a Gyógyszerészi Szemle szaklapban többek között Nits János gyógyszerész tradíciószeretetét méltatják, megállapítva, hogy a patika berendezése muzeális értékű. (A 18. századbeli, barokk stílusú, nyolclábú officinai asztal ma Kolozsváron van, az egykori Hintz-féle patikában lévő gyógyszerészet történeti múzeum egyik legértékesebb darabja.) Nits János gyógyszertára, bár Kolozsvártól kissé távol esett, ellátottsága és műszaki felszereltsége szempontjából egyáltalán nem egy „vidéki” patika benyomását keltette, és ő maga sem vált „vidéki” patikussá. Sohasem szakadt el Kolozsvártól, volt tanáraival, gyógyszerész kollégáival folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ha csak lehetősége nyílt, részt vett a különböző szakmai rendezvényeken, gyógyszerész összejöveteleken. Folyamatosan képezte magát, szaklapokat járatott, amelyeket nem csak olvasott, de közölt is bennük. Szakírói tevékenysége sem elhanyagolható. Már egyetemista korában közölt a szaksajtóban, az akkor megjelenő Gyógyszerészi Hetilap hasábjain, az egyetemi önképzésről, valamint a nyugdíjintézetek fontosságáról értekezett. A rendszerváltás után Kolozsváron az évek során különböző nevek alatt megjelenő, gyógyszerészeti szaklapokban jelentek meg figyelemfelkeltő írásai. A változó idők során folyamatosan részt vett a különböző szakmai szervezetek tevékenységében. 1929-től az Erdélyi és Bánáti Gyógyszerészek Korpótlékos Nyugdíjintézetének döntőbírósági testületének tagja, majd az újabb impériumváltást követően, 1941-től a Magyar Gyógyszerész Egyesület Kolozs megyei választmányának tagja. Egyházi és közéleti tevékenysége Nits János hitbuzgó keresztény ember volt, de vallásosságát nem a képmutató ájtatosság, hanem az egyházközségi életben való tevékeny részvétel jellemezte. Egyházát, a Szent Ferenc-plébániát erkölcsileg és anyagilag is bőkezűen támogatta, annak évekig tanácsosa volt. Hatékony és áldásos egyházi tevékenységének elismeréseként Majláth Gusztáv Károly erdélyi római katolikus püspök 1922-ben a szamosújvári római katolikus egyház (közismert nevén a barátok temploma) főgondnokának nevezte ki. Részlet a 6245/1922-es kinevezési okmányból: „Tekintetes NITS JÁNOS gyógyszerész úrnak, KRISZTUSBAN KEDVELT HÍVŐNKNEK ISTENTŐL ÁLDÁST ÉS ÜDVÖT! Az Istentől Reánk bízott erdélyi egyházmegye szellemi, és anyagi, egyházi és iskolai érdekeink előmozdítása szempontjából az egyházmegyei szabályok értelmében Püspöki Elődeink példáját követve, a hitközségek egyházi kormányzatába egyes világi kath, hívönket is részesítjük. Tesszük ezt azon reményben, hogy ők e megtisztelő bizalomnak a jelzett magasztos kötelmek pontos teljesítésével akként felelnek meg, hogy mint fiuk segítik az atyát a háztartásban, védik a házi bajokban, oltalmazzák szabadságát és függetlenségét, őrzik javait és jogait és tisztelettel meghajolva az egyedül üdvözítő Anyaszentegyház törvényei előtt, szigorúan őrizkednek attól, hogy az egyházban és a hozzátartozó intézmények körében az egyházi főhatóság s a lelkész mellőzésével önnállólag rendelkezzenek. E szent célból a szamosújvári latin szertartású rom. kath. egyházközségnek KEDVESSÉGEDDEL szemben nyilvánult bizalmához járulva, Püspöki joghatásunk erejével KEDVESSÉGEDET A SZAMOSÚJVÁRI LATIN SZERTARTÁSÚ ROM. KATH. EGYHÁZ FŐGONDNOKÁNAK KINEVEZZÜK.” Két évtizeden keresztül szolgálta ilyen minőségben egyházát. Legjobb tudása és a püspöki intelmeknek megfelelően intézte a plébánia világi ügyeit, ezért nem csoda, hogy halálát követően a Szent Ferenc rend konfratereként emlékeznek meg róla. Egyházi tevékenysége mellett Nits János a közélettől sem maradt távol. Hosszú éveken keresztül városi tanácsos, és mint ilyen tevékeny részese a közügyek intézésének is. Becsülettel és alázattal végezte és intézte a rá bízott feladatokat, példát mutatva tanácsos társainak. Képviselői hitvallását, a második világháború kezdetén, az újonnan alakuló városi tanács beiktató ülésén mondott beszédében így foglalta össze: „…Ezen terem, hol városunk vezetői fognak tanácskozni, ez is sokszorosan lekicsinyített mása a nagyvilágnak. Kérve kérem tehát a városi képviselőtestület minden tagját, hogy sohase feledjék el itt sem a krisztusi parancsot: a szeretetet, egymás megbecsülését, akkor biztosítva lesz a város egészséges haladása, fellendülése, békéje és nyugalma. Itt, e teremben, gondosan mérlegeljünk minden szót, minden gondolatot és minden tettet, egyéni érdek, önzés, hiúság és nagyravágyás itt ne találjon talajra, így segíthetjük elő legjobban Szamosújvár előrehaladását. Itt nem győzhet a harag, hanem az érv. Ne győzhessen itt a széthúzás, a harag, (a kákán is csomót keresés), hanem a becsületes együttműködés, a jóindulatú és szorgalmas munka és a tárgyilagos kritikai szellem. Úgy szolgálhatjuk legjobban az egyéni érdekünket is, ha mindig a város javát tartjuk szem előtt, ezzel polgártársaink háláját és megbecsülését vívjuk ki.” A család: jólét, béke, szeretet jellemezte Nits János, Szamosújvárra kerülése után nem sokkal feleségül vette a Bányai család Szeréna nevű lányát, akivel négy évtizeden keresztül boldog családi életet élt. Szeréna szülei, Bányai Gyula és Bárány Mária a város köztiszteletnek örvendő polgárai, régi örmény családok leszármazottai voltak. Kellemes megjelenésű, okos, és mint általában a tehetős örmény családok gyermekei, művelt asszony volt. Beszélt németül, tudott zongorázni, és szeretett kiváltképp csendéleteket festeni. A háztartást ő maga irányította, szívesen fogadott vendégeket. A házban olyan előkelő vendégek is megfordultak, mint Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész, egyetemi tanár, Bányai Elemér újságíró, író (írói álneve: Zuboly), Gopcsa László jogász, közíró, helyettes államtitkár, Fáy Szeréna színésznő, vagy Clemens Albert (Béla), a rettegi gyógyszerész. Nagy részükhöz szegről-végre rokoni szálak fűzték, akárcsak Hollósy Simon festőművészhez – Szeréna apai nagyanyja is Korbuly lány volt –, aki szintén a Nits-ház szívesen látott vendége volt. Nits Jánosné, akinek anyai nagybátyja Bárány Lukács, a Szentháromság örménykatolikus templom lelkésze volt, férjéhez hasonlóan, vallásos asszony volt. Az Oltár Egylet elnökeként az egyházközösség erősítéséért kifejtett tevékenységének elismeréseként XII. Pius pápa 1945 nov. 9-én a Pro Ecclesia et Pontifice (Egyházért és Pápáért) becsületkereszttel tüntette ki. Hat gyereket hozott a világra, akik közül ötön érték meg a felnőttkort: Margit (1902), Júlia (1904), Gyula (1905), Nóra (1910) és Károly (1916). A családban jólét, béke és szeretet uralkodott. Nits János számára a család, a felesége és gyermekeinek a boldogsága volt a legfontosabb. Nem volt fukar ember, létezett a házban egy pénzes, úgynevezett „nyúlj bele” fiók, amelyikből gyerekei bármikor, bármennyit elvehettek, ha szükségük volt rá. És ezt, főleg a lányok, ki is használták, különösen akkor, amikor hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. Ilyenkor szokta Nits János mondogatni, félig tréfásan, félig komolyan: „Ha pénzből lennék, elolvadnék”. Ezért aztán nem csoda, hogy gyerekei rajongtak érte, és ugyanazzal a szeretettel vették körül, mint amit ők is kaptak tőle. Gyerekei iránti szeretete, gondoskodása az idő multával sem szűnt meg, azokkal, akik kirepültek a családi fészekből folyamatosan tartotta a kapcsolatot, levelezett velük, tanácsokkal látta el őket. Igen jellemző Nits Jánosnak a családdal kapcsolatos felfogására az a pár sor, amit frissen férjhez ment Margit lányához és vejéhez, Frenkel Ferenc doktorhoz intézett egy 1936-ban kelt levelében: „Bizony a mi öreg házunk mind csendesebb lesz, de az nem baj, csak ti is tudjatok a miénkhez hasonló csendes kis fészket rakni, ahol mindég komoly munka és megértés volt az élet irányítója, az utcára soha onnan semmi zaj ki nem csendült, a szeretet és megértésnek nincsenek hangos jelenetei.” A város összes templomának harangzúgása kísérte Nits János, bár elsősorban férj és apa volt, nem zárkózott el a város életétől sem. Jó kedélyű, vidám ember volt, amikor tehette szívesen vett részt a városban zajló különféle rendezvényeken, jótékonysági bálokon, kulturális eseményeken. Ahol, és akinek csak lehetetett segített, jó szóval, és ha kellett, pénzzel is. Sokszor erején felül is, de mindig diszkréten és sohasem öncélúként. Közkedvelt ember volt, akit mindenki ismert, szeretett, tisztelt. Hetvenhárom éves korában, 1943. március 19-én bekövetkezett halálát mindenki nagy megdöbbenéssel és mély részvéttel fogadta. A szamosújvári örménykatolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén a helyi és környékbeli előkelőségek mellett ott volt a fél város, de sokan vidékről is bejöttek végtisztességet tenni. A családi háznál felállított ravatalánál dr. Hintz György kerületi elnök búcsúztatta az Országos Gyógyszerészi Egylet és Kerület nevében. Utolsó útján, a családi háztól a temetőig, a város összes templomának harangzúgása kísérte. Halálát a budapesti Gyógyszerész Szemle is hírül adta, Nits János gyógyszerész életének és tevékenységének méltatása végén ezzel a mondattal búcsúztak a volt kollégától: „Nits János, mint az erdélyi gyógyszerész társadalom egyik közbecsülésben állott tagja méltán megérdemli, hogy méltó módon emlékezzünk meg róla és e helyen búcsúzzunk el tőle kartársi kegyelettel.” A szamosújvári képviselőtestület 1943. április 3-án tartott rendes közgyűlésen emlékezett meg a város nagy halottjáról, volt társukról. Dr. nemes Tamássy Károly polgármester emlékező beszédében, amelyet a képviselő társulat állva hallgatott végig, többek között ezeket mondta: „…Egy ember hagyott itt minket, mégis a város egész társadalma érzi hiányát, érzi a vesztességet, melyet halála jelent. Megkönnyezzük benne az embert, aki igaz és egyenes volt, a becsületes magyar férfiút, akit az idők különféle korságai nem tudtak kikezdeni, a közéleti munka részesét, akinek úri vonásait, melegen érző szívét, jóságos tekintetét és férfias határozottságát éreztük a mindennapi érintkezésben. Az ilyen elmúlásnak nincsen vigasztalan bánata, mert ez az élet a polgári és hazafiui erényekben gazdag férfi élete volt, akinek munkája áldást jelentett a város számára. Nits János mintaképe volt és marad mindenkor a vallásos, istenfélő, embertársait megbecsülő, áldozatkész polgárnak, akit tisztelet és szeretet vett körül mindenki részéről nemcsak városunkban és vármegyénkben, de mindenütt, hol szelíd, jóságos, szeretetreméltó, szellemes személye megjelent. És amilyen nemes gondolkodású volt a közéletben és a társadalmi életben, ilyen erényekkel tündökölt talán még fokozottabb mértékben magán és családi életében.” És ami következett a háború után Nits János gyerekei közül Júlia (1904–1993) és Gyula (1906–1979) is gyógyszerészek lettek, az apjuk mesterségét választva. Mindketten az impériumváltás után átkeresztelt és román tannyelvűvé vált kolozsvári I. Ferdinánd Király egyetemen szereztek gyógyszerészdiplomát egyazon évben, 1928-ban. Az egyetem elvégzése után az újdonsült patikus testvérek apjuk gyógyszertárában gyakornokoskodtak, majd tudásuk fejlesztése céljából Júlia Nagyszebenben, míg Gyula Bécsben dolgozott rövid ideig. Ezután mindketten visszatértek Szamosújvárra, a Szentháromság patikába, apjuk mellé. Nits János halála után a gyógyszertár vezetését Gyula vette át. Nem volt könnyű dolga, a háborús évek, a közeledő front okozta bizonytalanság, valamint az egyre súlyosabbá váló gazdasági körülmények közepette a patika fenntartása és működtetése egyre nehezebb és nehezebb. A sok nehézség, az egyre aggasztóbb hírek ellenére, akkor, amikor sokan a menekülés útját választották, ő továbbra is bátran kitartott, végezte a dolgát, gondját viselte az akkor már hattagú családjának, úgy ahogy azt szüleitől látta és eltanulta. Emberségének és bátorságának tanújelét mutatva, Magyarország német megszállását követő deportálások idején – a család tudtával és segítségével – négy zsidó férfit bujtatott el a ház pincéjében, megmentve őket a biztos haláltól. (Ezért a tettükért Nits Gyula és felesége, Nits – született Meggyesi – Aliz neve is felkerült a jeruzsálemi Holokauszt Emlékmúzeum falára. A Jad Vasem intézménye által 2001-ben odaítélt Igaz Ember díjat és az ezzel járó emlékérmet és díszoklevelet a Szatmárnémetiben élő építészmérnök, Nits János vehette át elhunyt édesapja és a Szamosújváron még élő, de már idős és beteg édesanyja szülei nevében.) Sajnos a háborút a Nits család sem vészelte át áldozat nélkül. Júlia férje, Tihanyi Pál huszártüzér, az amerikaiak által Kolozsvárra mért 1944-es bombatámadásban hősi halált halt. A háború befejeztével a patika helyzete nem javult, sőt, tovább romlott. Az árubeszerzés, az infláció, de legfőképpen az új, kommunista hatalomnak a magántulajdon felszámolása céljából hozott intézkedéseinek következtében a gyógyszertár működtetése szinte már lehetetlenné vált. A végső csapást az 1948-ban kihirdetett államosítási rendelet jelentette, amelynek következtében 1949-ben a patika állami tulajdonba vétetett, a ház nagy részét pedig rekvirálták. A szamosújvári Szentháromság gyógyszertár ilyen név alatt megszűnt létezni, és ezzel együtt lezárult egy másfél évszázados korszak, amelynek utolsó, majdnem 50 évét Nits János neve fémjelezte. Zárszó helyett Az államosítás következtében a két gyógyszerész, Júlia és Gyula egyik napról a másikra munka és jövedelem nélkül maradtak. Mindketten Désre kerültek. Júlia az egyik helyi patikában kapott állást, és mint alkalmazott gyógyszerész dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Új családot nem alapított, szabadidejében a Szürke nővérek egyházi szervezet keretein belül karitatív tevékenységet folytatott. Nits Gyula a dési gyógyszerlerakatba került, ahol 1951-ig dolgozott mint főgyógyszerész. Ekkor az a „megtiszteltetés” érte, hogy visszahelyezték Szamosújvárra, és a család egykori patikájában dolgozhatott alkalmazott gyógyszerészként. A helyzet visszássága ellenére munkáját az apjától tanult tisztességgel, becsülettel és nagy szakértelemmel végezte 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. A család és a gyógyszerészi munka mellett egy „másik” Szentháromság, az örménykatolikus székesegyház életében is tevékenyen részt vett, huszonhat éven át a templom orgonistája és főgondnoka volt. Az 1989-es változások után az egykori Szentháromság patikát újra magánosítják, de a jellegzetesen „hazai” jogviszonyok között a reprivatizációs folyamat haszonélvezői nem a jogos Nits örökösök. A „privatizált” patika után, az érvényes jogszabályok szerinti kárpótlásra való jogosultságuknak az örökösök mind a mai napig nem tudtak érvényt szerezni, s bár 2001 óta a gyógyszertárnál több alkalommal is tulajdonosváltás történt, az állandó jogi csűrés-csavarás, halasztás miatt, az elindított kárpótlási folyamat sötét alagútjának a végén még mindig nem látszik a fény. (Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a két Nits unokának, a Kolozsváron élő Tőkésné Frenkel Annának, valamint Nits János volt szatmárnémeti városi tanácsosnak, hogy a családdal kapcsolatos emlékeiket velem megosztották, a tulajdonukban lévő családi iratokat, feljegyzéseket és fényképeket a rendelkezésemre bocsájtották, azoknak közlését lehetővé tették. A szerző) Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-50
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
